1973: burkolt beismerés
A szerző kiemeli és elismeri, hogy az aktivistáknak jelentős szerepe volt abban, hogy az Amerikai Pszichiátriai Társaság által kiadott mentális zavarok listájáról (DSM) lekerült a homoszexualitás 1973-ban, majd az egyszer szűkülő és finomodó megfogalmazások és definíciók is kiszorultak abból.
Burkoltan elismeri, de nyíltan nem, hogy az 1973-as döntés politikai nyomásra hozott döntés volt, aminek semmi köze nem volt a tudományhoz.
Jeffrey Weeks szociológus, történész, prominens melegaktivista, a homoszexualitással foglalkozó irodalom és a queerelmélet egyik legfontosabb szerzője, a londoni South Bank University volt dékánja azt írja Sexuality and its Discontents című munkájában: „az Amerikai Pszichiátriai Társaság 1973-as döntése, hogy törli a homoszexualitást a szexuális zavarok közzétett listájáról, aligha volt egy hideg, tudományos döntés. Inkább egy olyan politikai kampányra volt válasz, amelyet az a meggyőződés hajtott, amely az eredeti definícióra mint zavarra a homoszexualitást problémaként kezelő, elnyomó politikai-orvosi megközelítés eredményeként tekintett.”
Ha átfutja valaki Ronald Bayer Homosexuality and American Psychiatry: The Politics of Diagnosis című kötetét, akkor megismerkedhet az APA-n belüli, évekig tartó csatározásokkal a kérdést illetően, ami inkább bizottságok és frakciók küzdelme volt, semmint valamiféle új tudományos eredményeket figyelembe vevő lépés. Az APA lényegében engedett az aktivisták és a korszellem nyomásának.
Milanovich az Egészségügyi Világszervezet (WHO, az ENSZ szerve) nemzetközi betegségosztályozásának (BNO) változásait és jelen állását mutatja be hosszabban, a depatologizációs folyamatokat pozitívan beállítva, de a megmaradt definíciókat is kritizálva.
Robert Spitzer, aki prominens pszichiáterként az 1973-as döntés egyik úttörője volt és nehezen volna homofóbnak mondható, például egy 2000-res interjújában úgy fogalmazott, hogy mi, emberek mégiscsak
„a heteroszexualitás programja szerint vagyunk felépítve”.
Terápiás harcok
Mint Milanovich írja, az 1990-ben publikált és 2021-ben is hatályban lévő BNO-10 is „tartalmazza olyan mentális zavarok leírását, amelyeket egyedülálló módon és specifikusan a többségtől eltérő szexuális irányultsághoz kapcsol”. Aztán ezeket törölték a BNO-11-ből, de a BNO-10 diagnózisai következtében „a betegségkoncepciók maradványai továbbra is utat találnak maguknak a szakmán belül hol burkoltabb, hol egészen nyílt formában”. Majd Milanovich nekimegy a „reparatív terápiáknak”, mint amelyek „minden tudományos alapot nélkülöznek, empirikusa igazolatlanok és eredmény nélküliek”, sőt szerinte „alkalmazásuk komoly pszichés károkat jelent a kliensre nézve”. Hozzáteszi: az ENSZ kimondta, hogy a reperatív terápiák alkalmazása emberi jogot sért. Milanovich egy 1991-es és egy 2001-es tanulmányra hivatkozik.
Kár, hogy azóta több eredmény van a témában annak ellenére, hogy az LMBTQ-szervezetek ott nyírják a reparatív terápiákat, ahol érik.
Amikor a brit kormány be akarta tiltani ezeket a terápiákat, akkor a reintegratív terápiákkal foglalkozó NARTH (National Association for Research & Therapy of Homosexuality) utóda, az IFTCC (International Federation for Therapeutic and Counselling Choice) kiadott egy jelentést. A Terápiás választás tervezett betiltása című dokumentum, amely számos volt kliens tanúságtételét is idézi, leszögezi: az LMBTQ-mozgalom ezen terápiás módszerek karikatúraszerű rémképe ellen küzd.
A jelentés kifejti: miközben az LMBTQ-mozgalom azt állítja, hogy szakmai konszenzus és tudományos bizonyítékok támasztják alá a nem kívánt homoszexualitást a heteroszexualitás irányába elmozdító terápiás megközelítéseket, aközben
a valóság az, hogy a területen rendelkezésre álló kutatások módszertanilag problémásak, és sok a tudományos bizonytalanság.
Azaz minden bizonytalan, nincsen a kérdéskörről biztos tudásunk, túl kevés a rendelkezésre álló tudományos adat. Ilyen esetben pedig nem ildomos semmit betiltani, sem áltudományosnak kikiáltani.
Akik nem az LMBTQ-mozgalom kívánalmainak megfelelő eredményekre jutnak kutatásaik folyamán, azokat „elítélik, szakmájukban marginalizálják, nyomozást indítanak ellenük, megfosztják őket a pályázati lehetőségektől, és az akadémiai karrierjüket kockáztatják”.
Ennek következtében az IFTCC szerint csoda, hogy egyáltalán a domináns narratívával ellentétes kutatások egyáltalán megjelenhetnek.
Mindez rövidebben megtalálható a szervezet 2019-es deklarációjában is.
Elnyomás és kirekesztés miatti stressz?
A szerző ezután a BNO-10 „szexuális érés zavara” és „ego-disztóniás szexuális orientáció” (nem kívánt szexuális orientáció) meghatározását kritizálja meg, mondván, hogy „a bizonytalansághoz kapcsolódó stressz főként a társadalmi stigmákból és az előítéletek belsővé tételéből jön létre”, a kliens internalizálja, magáévá teszi a „homofób előítéleteket”.
Érdekesség, hogy a Psychiatrica Hungarica szaklap 2022-es, genderügyeknek szentelt számának egyik tanulmánya (Ujma Przemyslaw Péter: A kisebbségi stressz okozza-e a szexuális kisebbségek rossz mentális egészségét?) kétségbe vonja ezt az állítást.
Mint Ujma tanulmányának összefoglalója írja: „A szexuális kisebbségek körében az átlagosnál rosszabb mentális egészségi állapot figyelhető meg. Ennek leginkább elterjedt magyarázatát a kisebbségi stressz elmélete szolgáltatja, amely szerint a mentális problémák oka a többségi társadalom részéről elszenvedett stigmatizáció és diszkrimináció okozta stressz. Áttekintő tanulmányomban amellett érvelek, hogy
a kisebbségi stressz elmélete nem kielégítő magyarázata a szexuális kisebbségek rossz mentális egészségének.
Érvelésem négy megfigyelésen alapszik: 1. más, a múltban vagy a jelenben diszkriminációt elszenvedett társadalmi csoportoknál nem figyelhető meg rossz mentális egészség; 2. a szexuális kisebbségek mentális egészsége kevéssé diszkrimináló környezetben is lényegesen rosszabb az átlagosnál; 3. az elméletet legjobban alátámasztani tudó kvázi-kísérletes vizsgálatok súlyos módszertani hibáktól szenvednek; 4. genetikai-biometriai adatok nem, vagy csak kevéssé támasztják alá, hogy a szexuális kisebbségi lét (a diszkrimináción vagy egyéb mechanizmuson keresztül) rossz mentális állapotot okozna. Alternatív elméletek szükségesek, hogy magyarázni tudjuk a szexuális kisebbségek körében felmerülő mentális problémák etiológiáját.”
LMBTQ-szervezetek és megbízhatóságuk
Milanovich természetesen azt is hangsúlyozza, hogy a pszichológus szakembernek ismernie kell a nemzetközi és hazai LMBTQ-szervezeteket, amelyek szerinte jelentős segítséget tudnak nyújtani. Csakhogy ezen szervezetek meglehetősen egyoldalúan állnak a dologhoz, s minthogy aktivista-lobbista tevékenységet is folytatnak, nincs okunk feltételezni, hogy elfogulatlanok.